Egy barátság kezdete.

A lobogó tábortűz lángjai táncot jártak a lágy, nyáresti szélben. A kicsiny liget lombos fái alatt, csendesen beszélgetve üldögélt négy férfi. Ketten papi ruhát, ketten kaftánt viseltek. A két térítő papot l. Ottó, Német-római császár küldte Magyarországra. Géza fejedelem az előző év húsvétján, követek útján kérte a császárt erre. Géza is hivatalos volt a 973.- ban összehívott birodalmi gyűlésre Quedlinburgba, ahol Európa jelentősebb uralkodói, vagy azok követei vettek részt. A magyar fejedelem 12 tagú küldöttséget küldött, de sem ő, sem családtagjai nem voltak ott. Ezzel kívánta hangsúlyozni, hogy Magyarország ugyan Európához tartozik, de független más hatalmaktól. Ezen a gyűlésen jelentette be a császár azon óhaját, hogy az érintett országok vegyék fel a nyugati kereszténységet. Géza küldöttei, fejedelmük kérésére, térítőket kértek a császártól, aki örömmel teljesítette óhajukat. A másik két férfi magyar volt, akiket Géza küldött a térítők elé, hogy biztonságban megérkezzenek a fejedelemhez. A jelentős kíséret már lepihent. - Bevallom eddig csak rosszat hallottam rólatok. Egész Európa rettegi a neveteket. Mesélj valamit a fejedelemről. - kérte a magyar kíséret vezetőjét az idősebb térítő. Pirospozsgás arcán némi félelem tükröződött. Párnás kezét mellén összefonta, hogy ne vegyék észre a magyarok a remegését. Vencel apát megszokta a kényelmet, a jó ételeket a császár szolgálatában, ez meg is látszott rajta. Az ilyen emberre mondják a magyarok, hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni. Közepes termetét alaposan kipárnázta a jólét látható jele, a háj. Selyem ruhája, fegyvere és lova szerszáma gazdagon ki volt verve arannyal, ezüsttel. - Nem tudom miért féltek tőlünk, hiszen mi nem háborúzunk külhonban. Fejedelmünk békeszerető ember. - felelte mosolyogva Szabolcs vezér. Tudta ő nagyon jól, hogy milyen rossz hírük van a magyaroknak. Árpád fejedelemtől Taksony fejedelemig, három emberöltőn át, az új hazába letelepedő magyarok valóban végig dúlták a fél világot. Raboltak, pusztítottak. De ennek már régen vége van. Taksony fejedelem véget vetett a rabló hadjáratoknak. Ebben nagy szerepe volt a Lech folyó partján elszenvedett vereségnek. 955 nyarán l. Ottó Ausburgnál döntő vereséget mért a magyar seregekre. - Most már lehet, hogy megszelídültetek, de nálunk a gyerekeket még mindig azzal ijesztgetik, hogy legyetek jók, mert jönnek a magyarok! Szabolcs hangos nevetésben tört ki, szeméből csak úgy potyogtak a könnyek. A társa Botos is jóízűen nevetett a pap kijelentésén. - Szegény gyerekek. - törölgette szemeit Szabolcs. - Most már értem miért remegtettek egész úton. Megnyugtatlak barátom, hogy a magyarok vendégszerető emberek. Géza fejedelem tisztelettel és örömmel fogadja a külhonból érkező vendégeket. - majd csendben maga elé mormogva folytatta. - Jobban megbecsüli őket, mint a saját vérét. - Akkor az sem igaz, hogy nyers húst esztek? - Ezt meg honnan veszitek? – álmélkodott Botos. - Az öregapám mesélte gyerekkoromban, hogy látta a magyarok nyerge alatt a véres nyers húst. - Vagy úgy! Hát láthatta is. Ha a ló hátát feltöri a nyereg, akkor nyers húst teszünk rá. De azt nem esszük meg! - borzongott a magyar vezér. - Akkor az a szóbeszéd sem igaz, hogy ti földbe vájt odúkban laktok. - kérdezte egyre bátrabban. - Hát mik vagyunk mi, patkányok? - hördült fel Botos. Szabolcs rátette társa vállára a kezét. - Nyugodj meg fiam. Ezek az emberek nem tehetnek arról, hogy ilyen vad hírek keringenek rólunk. Ősein tettei alapján ítélnek meg bennünket. - majd a pap felé fordulva folytatta: - Arról azonban egyik uralkodó sem beszélt népének, hogy gyakran ők hívták segítségül a magyar seregeket ellenségeik legyőzésére. Nem egyszer fordult elő, hogy a német, vagy bajor király segítséget kért Zoltán fejedelemtől a lengyelek, vagy éppen a csehek ellen. Következő évben viszont a lengyel király mellett harcoltak eleink a németek ellen. Fizetség fejében megkapták a megszállt területek javait. Szabad préda, mondták. Az a mondás járta akkoriban, hogy amit az ellenségtől elvesznek, azzal gyengítik annak erejét. Ha jól tudom a ti császárotok ma is háborúzik, és ő sem kíméli a legyőzött népek javait. - mosolygott a papra. - A kalandozó magyarok azért voltak olyan félelmetesek a nyugatiak szemében, mert jó lovasok voltak. Könnyű lószerszámaik és könnyű fegyvereik voltak, így rövid idő alatt nagy utat tettek meg. Szemben a ti nehéz lovasságotokkal. Szabolcs néhány faágat tett a hamvadó félben levő tűzre. A száraz ágak ropogva kaptak lángra, megvilágítva a tűz körül ülők töprengő arcát. Vencel kénytelen volt igazat adni a magyarnak a háborúkat és a hadizsákmányt illetően. Mellette ülő társa, aki inkább szolgának nézett ki egyszerű ruhájában, azon gondolkodott, hogy a vezér milyen okos és tájékozott. Botos haragosan méregette az idegeneket, akik holmi patkányoknak nézik a magyarokat. Szabolcs gondolatai messze jártak. Az Erdélyi fejdelem nem fogja tétlenül nézni, hogy Géza a németektől hozatott térítőket, ahelyett, hogy úgy, mint a többi vezér, bizánci hitre térne. Hiszen Géza apja, Taksony fejedelem is bizánci keresztény volt. Biztosan az a vérmes teremtés, Sarolt vette rá! - Ha úgy volt, ahogy mondjátok, akkor én nagyon büszke vagyok rájuk! - mondta Botos. - Az a Zoltán fejedelem igazi magyar volt! Nem olyan, mint Géza, akit egy fehérnép irányít! - Ahogy én hallottam, Zoltán felesége úgy harcolt, mint egy férfi. - nevetett Szabolcs. Botosnak még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól. - Hát minden magyar fejedelem anyámasszony-katonája? - kiáltott fel elkeseredetten. - Ugye csak ugratsz? - Nem ugratlak. De nem hiszem, hogy Zoltánt a felesége irányította volna. - Ezt miből gondolod? Különben is honnan tudsz ezekről, a régi dolgokról? - Engem a nagyapám nevelt és sokat mesélt az ő apjáról, Szolákról. Szolák, Zoltán fejedelem avar vezére volt. A felesége Zoltán testvér húga, Árpád fejedelem lánya volt. Nagyapám nagyon tisztelte az apját és példaképének tekintette. Az avar vezér együtt nőt fel Rebekával, Zoltán feleségével, aki az avar fejedelem lánya volt. Ő tanította meg vívni, és az íjjal bánni. Rebeka csak addig viselt kardot, amíg megbosszulta az anyja megölését. A nagyapám szerint gyönyörűbb teremtést még nem hordott a föld a hátán. Nem csak szép volt, de nagyon okos is. Szolák úgy szintén. A nagyapám azt szerette volna, ha a fia olyan lett volna, mint az ő apja volt, de apám fiatalon meghalt. Amikor magához vett külhonból hozatott tanítókkal taníttatott. Bejártam a fél világot, megtanultam jó néhány nyelvet, a régi korok történelmét, tudok írni, olvasni, és konyítok a számoláshoz is egy kicsit. Mielőtt nagyapám megtért volna őseihez, elmondta nekem, hogy nyugodtan hal meg, mert ha a nem is a fia, de az unokája olyan lett, mint a példaképe Szolák. Ezért tudok ezekről, a régi dolgokról. - felelte Szabolcs. - Mesélj még nekünk a régi dolgokról. - kérlelte Botos csillogó szemmel. - Majd máskor. Későre jár, pihenni kell. Felszedelőzködtek a tűz mellől. A tücskök zenéje elkísérte őket sátraikhoz. Vencel mielőtt belépett volna hálóhelyére, megfogta Szabolcs karját. Megvárta, amíg a többiek elhaladtak mellettük, majd csendesen a magyar fülébe súgta. - Ugye nem földbe vájt odúkban laktok? Vencelt egész este nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy neki olyan rémes helyen kell majd laknia. - Nyugodj meg barátom, nem vagyunk patkányok, ahogy Botos is mondta. Te biztosan valamelyik várban fogsz lakni. Lehet, hogy nem olyan pompás otthonaink vannak, mint a te császárodnak, de nincs miért aggódnod. Géza nagyfejedelem gondoskodik vendégei kényelméről. A térítő elégedett mosollyal az arcán tért nyugovóra. Szabolcs hajnalig sétált gondolataiba mélyedve sátrában. Géza, nem sokkal apja, Taksony halála után, magához rendelte. Szabolcs értett az építészethez ezért a fejedelem parancsára felügyelte az Esztergomi építkezést, ahol vörös kőtömbökből hatalmas palotát építtetett, ide akarta áthelyezni szállás helyét. Szabolcsot, apja udvarából ismerte, aki nagy tudásával, a fejedelem egyik bizalmi embere volt. Amikor Taksony meghalt, azonnal magához vette ezt a rendkívül tehetséges középkorú férfit. Nem törődött olyan aprósággal, hogy Szabolcs akar-e menni. A temetés utáni napon egyszerűen megparancsolta, hogy ezen túl mellette kell lennie, de ha kifogása van ellene, akkor elkobozza minden vagyonát, őt és családját szolgasorba dönti. Szabolcs ezen a két évvel ezelőtti kegyetlen parancson gondolkodott. Soha sem kedvelte Gézát. Tudatlan, erőszakos és kegyetlen ember a nagyfejedelem, - sóhajtott Szabolcs. Akaratát minden áron véghezviszi, még akkor is, ha az, emberek életébe kerül. Pedig az apja arra tanította, hogy az emberek élete, jóléte legyen az első, utána jöhet minden más. Az anyja Réka besenyő lány volt, de ugyan úgy gondolkodott, mint a férje. Vajon a nagyobbik fiuk miért üt el ennyire szüleitől? A másik fiuk Mihály, bár fiatal még, pont olyan, mint Taksony és Réka. Csak Géza ilyen megátalkodott. Kár volt Taksonynak azért harcolni, hogy fiát, Gézát válasszák meg nagyfejedelemnek. Ősi törvény szerint Tas vezért illette volna ez a tisztség, hiszen ő is Árpád unokája, mint Taksony és Ő a legidősebb vezér. Igaz, hogy Tas vezér nem hajlandó megérteni az idők szavát, most is úgy él, mint ősei a sztyeppén. Fiát, Koppányt is erre neveli. Szabolcs fáradtan ledőlt fekhelyére és próbált elaludni. Az idő majd eldönti kinek lesz igaza. Vencel püspök nagyon szenvedett ezen az augusztusi verőfényes napon. Homlokáról patakokban folyt a verejték, vastag hátán átnedvesedett selyem ruhája. Lova fáradtan vonszolta magát, nehéz terhével a hátán, fejét lógatva. Mellette Szabolcs lovagolt, fekete deresén, mögöttük ötven magyar harcos poroszkált, kettős sorokban. A Nap magasan járt fejük felett, ragyogását egyetlen felhő sem homályosította el. A keskeny ösvény száraz földjét, sárga fű takarta, mellettük két oldalon érett búzakalászok várták az aratók sarlóját. Messze előttük délibáb játszotta csalóka játékát. Zsuppfedeles házakat rajzolt eléjük, gémes kutat, legelő állatokat. Vencel már nem merte megkérdezni, milyen falu van előttük, hiszen ez a csalóka kép már számtalanszor megtréfálta, hetek óta tartó keserves útja során. A kérdésére eddig mindig nevetés volt a válasz. Az ott nem a falu, csak a rossz szellemek játéka, mondták kísérői. Szabolcs kérdőn nézett verejtékben fürdő társára. Vencel csak a fejét rázta. - Most amikor valóban falu felé közeledünk, nem kérdezel? - kérdezte mosolyogva a magyar. - Már nem merek kérdezni, mert kinevettek. - felelte durcásan a térítő. - Most nem a délibáb játszik velünk. Komárom felé közeledünk. - Na végre egy emberlakta hely. - sóhajtott Vencel. - Ez csak egy kis síkság. Mit szólnál, ha a nagy Alföldön kellene napokig, vagy hetekig kóborolnod, ahol alig van falu. - mosolygott Szabolcs. - Én biztosan belepusztulnék. - Vagy lefogynál egy kicsit. - gondolta a magyar. Lányok, és asszonyok vidám énekét hozta feléjük az enyhe szellő. Vencel kíváncsian nyújtogatta a nyakát, szeme élénken fürkészte a tájat. - Hol énekelnek? - Az asszonyok aratják a búzát. Nézd, ott vannak - mutatott jobb felé Szabolcs, ahol a búzatábla hullámzó kalászait, aranysárga tarló váltotta fel. Asszonyok, lányok hajladoztak kezükben sarlóval. A fiatalabbak összesúgtak, nevetgéltek, elismerően méregették a közeledő deli legényeket. - Úgy tudtam, a magyarok nem művelik a földet, csak legeltetik állataikat. Össze-vissza kóborolnak, lovaikkal, marháikkal az országban. - álmélkodott Vencel. - Így igaz. - helyeselt bólogatva Szabolcs. - Ezek nem magyarok. Nagyrészük szláv, de van közöttük avar, székely, szolga nép. Vannak kabarok, besenyők és mindenféle menekült törzsek, akik Gézától kaptak menedéket. Cserében művelik a földet, szolgálják a magyarokat. - Szóval a magyar csak pásztorkodik, és nem dolgozik. Közöttük nincsenek szolgák?